Arra gondoltam, hogy voltaképp nekem is lenne mondanivalóm ezen a blogon, mióta  beleláttam kicsit az ismeretlen országba érkező leós résztvevők életébe. Szóval talán érdekes lehet nektek, milyen ez a történet a fogadó szervezet szemszögéből.

Elmesélem. Hétfőn már csak fél óra volt a kisbusz érkezéséig amivel a reptérre indultunk, mikor belekezdtünk Pannival az on-arrival tréning gondos átbeszélésébe. Aztán padlógázzal megindultunk  Ferihegy irányába (a sofőr nyomta, persze). Viszonylag hamar ráismerünk az embereinkre. Hat lány, és egy fiú. Franciák. A srác elég jól elboldogul az angollal, de a lányok gyakorlatilag nem beszélik ezt a nyelvet, aztán az egyikük mégiscsak elejét veszi a kibontakozni látszó szerencsétlenkedésnek, és közvetít közöttünk.  Amúgy megy minden, mint a karikacsapás. Szépen bepakoljuk Nafissát, Houdát, Virgineiet, Heloiset, Samirát, Elodiet és Thomast a buszba, és megindultunk Budapestnek, hogy ott szétszórjuk őket.

Hogy mindjárt az elején valami pozitív élmény érje őket, kiosztottuk a zsebpénzüket, aztán Virgeniet átadtuk az Üllőin - tilosban várakozva - az őt befogadó lánynak, majd a Dohány utcában, a felhergelt autósok között lavírozva Panni kiszállt Nafissával, Heloisel, Samirával és Thomasval, hogy elszállásolja egy hostelben őket, mert az albi, amit szereztünk csak egy hét múlva lesz a miénk. Szívás, bár megjegyzem, feledhető, ha azt vesszük, hogy utána a budai villanegyedbe kerülnek egy 130 négyzetméteres tetőtéri lakásba. De addig is, én Houdával és  Elodievel meg sem állok Óbudáig, ahol egy remek kis panelház kilencedik emeletére költöztetem őket. Illetve csak költöztetném, mivel korábban már odaköltöztettem egy olasz lányt, Chettit, viszont több kulcsról nem gondoskodtam, így meg kell várnunk, míg ő hazaér. Hosszas ücsörgés a bőröndökön, a lányok szüntelen beszélgetnek franciául, én a plafont bámulom, néha mélyeket sóhajtok.      

De nincs megállás, egy pálinka mindenkinek a Szimplában, hagy szokják! Már az egész társaság itt van, 13 résztvevő. Az események haladnak a maguk medrében, a kezdeti feszengést általános jókedv váltja fel, mindenki beszélget mindenkivel mindenről, mindenhogy. Az este mélypontja: Virgenie sírva elvonul. Állítólag nem marad tovább egy percet sem a "fogadó családjánál", annál a fiatal lánynál, akihez költöztettük, mert nem tud angolul, nem érti a házigazdáját, és fél hogy három hónapig egyedül lesz. Néhány órája van itt. Egyszerre érthető is, meg nem is.

Két nap felkészítő tréning következik. Kicsit mi magunk is szeretnénk túlesni már rajta, mégis alapvetően jó hangulatban telik. Houda és Nafissa néha eltűnik (pár nappal később rájöttem mi a baj: ha meglátnak egy apró tárgyakkal teli kirakatot, nem tudnak ellenállni. Külvilág kikapcs.), ráadásul három lány vallási okokból csak egy speciális húst fogyaszthat. Végül persze minden elrendeződik, Pannival levisszük őket a Gödörbe, négyszemközt fogunk beszélgetni. Mármint nem Pannival, hanem a résztvevőinkkel. Nagyon jól alakul. Két srác tartozik hozzám, Thomas és Manu. Mindkettejüknek találtam helyet, Manu egy kerámia nagykereskedésben, marketing, eladás területén fog tevékenykedni, Thomas pedig egy nagy informatikai cégnél, mint karbantartó. Mindkettő nagyon jónak ígérkezik, utóbbiról ott, szemközt Thomaval kapom meg a telefonon a pozitív visszajelzést. A lányokkal nehezen, de megértetem magam. Az első azonnal elsírja magát. Szerencsére vigasztalásban nagyon jó vagyok, látja, hogy nem tágítok, inkább nevet.  A másik kettő is kicsit rémült, de végül mindenki nevetgélve távozik a szabad estébe. Sokat nem tudok nekik mondani, nagyvonalakban vázolom a helyzetet: mindenre fel kell készülni, de lesz gyakorlati hely. Hamarosan mindannyian megtanulják magyarul a jelmondatot: Nincs probléma!